|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 21 találat | lapozás: 1-21 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Chrudinák Alajos 1990. június 22.A Szabadság közölte a máj. 30-án Budapesten megalakult Pro Transsylvania Alapítvány felhívását. Elnöke Sütő András, az elnökség tagjai: Csoóri Sándor, Németh Miklós, Sütő András, Szőcs Géza és Tőkés László, főtitkára Ábrahám Dezső. A 19 tagú kuratórium tagjai: Ábrahám Dezső, Balczó András, Barki Eva, Borbély Ernő, Botos Katalin, Chrudinák Alajos, Csoóri Sándor, Gyarmathy György, Győri Béla, Konrád György, Mary György, Németh Miklós, Sütő András, Szekeres Zsolt, Szilágyi Zsolt, Szőcs Géza, Tempfli József, Törőcsik Mari és Tőkés László. Az alapítvány az erdélyi magyarság helybenmaradását és a kivándoroltak hazatérését szolgálja. Erkölcsi és anyagi támogatást nyújt a szülőföldön maradáshoz, a hazatérőket támogatja. /Pro Transsylvania Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 22./1992. október 2.Iliescu elnök sajtóirodája bírálta azt a módot, ahogy a magyar televízió Panoráma műsora közölte az elnökkel készített interjút. Iliescu azzal a feltétellel egyezett bele az interjúba, ha azt megszakítások nélkül adják le. A műsorban ugyanis Mircea Dinescu írószövetségi elnök kommentárjait is bevágták az interjúba. /MTI, Népszava, okt. 2./ Reagálás: Chrudinák Alajos, a Panoráma főszerkesztője elmondta, hogy szó sem volt semmilyen feltételről az interjú sugárzásával kapcsolatban. /Népszava, okt. 3./1992. október 15.Tempfli József nagyváradi katolikus püspök - hasonlóan Tőkés Lászlóhoz - nem ért egyet Pálfy G. István leváltásával, mert Chrudinák Alajossal ők tartották az erdélyiekben a lelket. Tiltakoznak az effajta lépések ellen. Duray Miklós, a szlovákiai Együttélés Politikai Mozgalom elnöke pedig kijelentette, hogy kettejüket ugyanazok támadják, mint régebben, a kommunizmus idején. /Magyar Fórum, okt. 15./1992. október 17.A Nemzetközi Transsylvania Alapítvány ökumenikus nagygyűlést szervezett Budapesten. Tőkés László beszédet mondott, kifejtve, mennyi veszekedést tapasztal itt. Nem úgy viselkedik az anyaország, ahogy joggal elvárhatnánk tőle, mondta. - A résztvevők nyilatkozatban tiltakoztak Pálfy G. István és Chrudinák Alajos televíziós szereplésének felmentése ellen, és fölszólították a televízió elnökét, Hankiss Elmért, hogy döntését azonnal vonja vissza. A nyilatkozatot Tőkés László és Tempfli József püspökök, Paskai László bíboros, Csoóri Sándor és Szőcs Géza írta alá. /Új Magyarország, okt. 19./1993. december 3.Október végén Tőkés László, azután pedig Chrudinák Alajos, a Panoráma főszerkesztője lett a Magyar Hírlap célpontja. A Magyar Hírlap az erdélyi magyarsággal kapcsolatban vádaskodott: "Egy politikailag szerencsétlen mondatot a végsőkig védelmezett a Panoráma. Azt a kijelentést, hogy "etnikai tisztogatás" folyik Romániában. Azt a mondatot helyére kell tenni " gesztusértékű. Hülyeség volt, sajnáljuk. Ennyi". Magyarán a lap szerint Tőkés László "hülyeséget" mondott. A Magyar Hírlap továbbá arról írt, hogy a Panoráma szept. 24-i adása foglalkozott a neptuni hármak ügyével, az RMDSZ-ben zajló vitával. A következő héten a HTMH sajtótájékoztatóján elhangzott, hogy a Panoráma és a Duna Tv műsorai illetéktelenül beavatkoznak az RMDSZ belügyeibe. Egyenleg, szept. 30./ A sajtótájékoztatóján a HTMH szóvivői szerepét betöltő főosztályvezető azt mondta, hogy a kérdésben a HTMH véleménye megegyezik az RMDSZ ügyvezető elnökségének álláspontjával. Ezt követően Entz Géza, a HTMH elnöke az MTI-nek írt levelében cáfolta a szóvivő szavait. Ugyanis maga Markó Béla közölte, hogy az RMDSZ ügyvezető elnöksége nem foglalkozott a Panoráma vagy a Duna Tv műsorával és nem született semmilyen elítélő nyilatkozat. /Beke Mihály András: Margó. A hír szent - Az elfogultság szabad. = Heti Magyarország, dec. 3./ A HTMH főosztályvezetője Pusztaszeri László.1999. július 10.A Szent László Akadémia /Budapest/ a Magyarok Világszövetségén belül működő alapítvány, célja az egyetemes magyarság számára olyan kulturális és képzési műhelyek létrehozása, amelyekben a Kárpát-medence és a világ magyarsága ismerkedhet a nemzet közös dolgaival, érdekeivel, törekvéseivel. Ennek szellemében a Szent László Akadémia idén immár másodszor szervezett nyári egyetemet a határokon túl élő magyar nyelvű újságok, pártok, magyar szervezetek sajtós munkatársai, illetve a média iránt érdeklődő értelmiségiek számára. Az Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról, Vajdaságból, Horvátországból, Szlovéniából, Szlovákiából érkezett közel 40 hallgató a tanfolyam elvégzése után oklevelet kap - tájékoztatott Görgényi Erzsébet, a Szent László Akadémia határon túli újságíró egyetemének koordinátora. Franka Tibor újságíró kezdeményezte ezt a képzést. A tavalyi három hét helyett idén csupán 10 napos volt a képzés, anyagi gondok miatt. Az előadók között volt Franka Tibor, Chrudinák Alajos, Lakatos Pál, Beke György, Kovalik Márta, Haeffler András. - A Szent László Akadémia tervezi nappali tagozatos rendszerben 3 éves főiskolai képzés beindítását. /Szőcs Andrea Enikő: Szent László Nyári Akadémia. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 10./1999. december 11.Dec. 11-én Budapesten, a Magyarok Házában a temesvári események tizedik évfordulójára emlékeztek. Bátran kijelenthető, hogy az akkori felkelés az európai történelem egyik legfontosabb eseménye volt - jelentette ki Székelyhidi Ágoston, az Erdélyi Szövetsége elnöke. Szerinte az 1989-es események hozzájárultak az európai nemzetiségi jogok, a kisebbségi jogok és a szabadságjogok állapotának javulásához. Az előadó Tőkés Lászlót a XX. századi európai történelem kiemelkedő alakjának nevezte. A rendezvényen levetítették Chrudinák Alajos eddig be nem mutatott korabeli felvételeit. Mackó Mária népdalokat adott elő, Szabó András színművész pedig Tőkés László Temesvár ostroma című regényéből olvasott fel részleteket. /Budapesti emlékezés a romániai ?89-re. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 13./2001. január 4.Méltán népszerű a Magyar Rádió Határok nélkül című műsora. Ezért keltett aggodalmat a főszerkesztő, Gecse Géza leváltása, írta Gábor Attila. Magánkezdeményezésre aláírásgyűjtés indult, kérve a döntés megváltoztatását. A tolerancia és a másság tiszteletének szószólói meglehetősen ridegek lesznek, amikor a határon túli magyarokról esik szó. Az említett műsor éppen róluk szólt, következésképpen nem kívánatos az ilyenfajta magyarkodás. Dec. 5-én Gecse Géza és az aláírásokat kezdeményező Újvári Ferenc szerepelt a Magyar ATV Napkelte című műsorában. Tanúja lehetett az újságírói szolidaritásnak, állapította meg a cikkíró: szó sem volt ilyesmiről. A műsorvezető azt kérte számon, hogy miért elégedetlen valaki, ha leváltják, az aláírásgyűjtés pedig nem egyéb, mint külső beavatkozás egy független intézmény - jelen esetben a Kossuth rádió - ügyeibe. Arról nem esett szó, hogy az említett intézménynél az elmúlt években minden leváltást, elbocsátást, áthelyezést hangos tiltakozás követett, keverve hisztériakeltéssel, jobboldali veszély emlegetésével. Persze csak akkor, ha az áldozatok szocialista vagy szabaddemokrata kötődésűek voltak. - Érdekes, hogy azt az aláírásgyűjtést, ami párttámogatással történik a Vasárnapi Újság című műsor betiltásáért, nem tekintik beavatkozásnak a rádió ügyeibe. Lakatos Pál letiltása is abszolút demokratikus volt, mint ahogy Chrudinák Alajos eltávolítása is évekkel ezelőtt a másság tiszteletben tartásával történt. - Egy miniszterelnököt lehet szidni kormányostul, mindenestül, egy szociálliberális újságíró tehetségét megkérdőjelezni legjobb esetben is illetlenség. De inkább főbenjáró bűn! - Annyira részrehajló, elfogult az ellenzéki sajtó nagy része, hogy lehetetlen nem gondolni a letűnt szocializmusra. /Gábor Attila: Elmélkedés a tárgyilagosságról. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 4./2004. március 5.Egy magyar újságírót, Bayer Zsoltot, a Magyar Nemzet munkatársát nem engedték Romániába lépni. Baranyai Péter egyetemi vendégtanár a Népszabadság márc. 1-jei számából idézett. Bayer úgy vélte, kitiltásának hátterében a székelyföldi autonómiatörekvések, a közelgő romániai választások, továbbá az RMDSZ-en belüli szakadás állhat. Ugyancsak a Népszabadságból idézett Baranyai, az eset a Ceausescu-éveket idézi, kísértetiesen hasonlít az eset Chrudinák Alajos 1989-es kitiltásához, aki a kommunista Romániáról készített leleplező riportokat. Baranyai Péter hozzátette: a románok valamiért nem szeretik azokat, akik idiótának, sovinisztának, hülyének stb. nevezik őket. /Baranyai Péter (egyetemi oktató): Persona non grata. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 5./2004. november 4.A Bocskai Szövetség díját kapták idén: a Székely Nemzeti Tanács, Chrudinák Alajos, a Panoráma televíziós műsor szerkesztőségének vezetője, továbbá vitéz lovag Tamás György, a Svédországi Magyarok Egyesületének elnöke, illetve Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke. A Székely Nemzeti Tanácsot az erdélyi magyarság, illetve a székelyföldi magyar autonómiatörekvések felvállalásáért tüntették ki. Chrudinák Alajos a közép-, illetve kelet-európai társadalmak demokratizálódási folyamatának kibontakoztatásában, illetve e diktatúrák megbuktatásában játszott szerepéért vehette át a rangos kitüntetést. A kolozsvári születésű, Svédországban élő Tamás Györgyöt a magyarországi és az erdélyi magyar kultúra svédországi és európai népszerűsítésében szerzett érdemei elismeréseképpen tüntette ki a Bocskai Szövetség. Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke annak eredményeképpen vehette át a díjat, hogy az általa vezetett intézménynek sikerült elérnie, hogy Magyarországon december 5-ére ügydöntő országos népszavazást írt ki a köztársaság elnöke. /Bocskai-díj a Székely Nemzeti Tanácsnak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 4./2005. május 31.Koltó 600 éves jubileumi rendezvénysorozata keretében a Bocskai Szövetség átadta idei díjait. A magyar nemzet kiemelkedő szolgálatáért alapított Bocskai-díjat idén a Háromszék szerkesztősége is kiérdemelte. Koltón május 28-án olyan neves Bocskai-díjasok tartottak előadást, mint Szűrös Mátyás, illetve Chrudinák Alajos ismert médiaszakember. Május 29-én, vasárnap az istentiszteleten az igét Tőkés László püspök hirdette, aki maga is 1996-ban megkapta a Bocskai-díjat. Idén az elismerést a Bécsben élő Antal Imre és felesége, Sebestyén Ágnes előadóművészek, Lakner Zoltán tanár, a Mocsáry Lajos Alapítvány mindenese, Bayer Zsolt publicista, Ferencz Béla ferences atya, akit páter Ervinként ismert meg a magyar közösség, és intézményként a Háromszék. Az ünnepségen a Bocskai Szövetség illetékesei bejelentették, hogy a rekecsini csángómagyar iskola támogatására a Régiók Szövetségével együtt nagyszabású gyűjtőakciót indít. /Ferencz Csaba: Bocskai-díj a Háromszéknek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 31./2005. június 10.Koltó első írásos említésének 600. évfordulója tiszteletére ünnepséget rendeztek. A főszervező, Varga Károly lelkipásztor elmondta, igyekezett méltó rendezvényeket beiktatni a programba. Megírta „A koltói egyházközség története” c. munkáját. Szerkesztett erre az alkalomra egy gyülekezeti címert, s elkészítették a gyülekezeti zászlót is. Május 28-29-én volt az ünnepség. Eljött dr. Szűrös Mátyás, aki 1989-ben a Magyar Köztársaság megalakulását bejelentette, Chrudinák Alajos, a Panoráma c. műsor egykori főszerkesztője és dr. Tőkéczki László, a kiváló történész. Az ünnepség idején zajlott le a Bocskai Szövetség díjainak átadása. Idén többek között a Bécsben élő Antal házaspár kapott díjat, a gyergyószárhegyi plébános, a 84 éves erdélyi Ferencz Béla, azaz Ervin atya, akit háromszor ítéltek halálra, s kilenc évet töltött kommunista börtönökben, továbbá Lakner Zoltán, az Orbán-kormány helyettes államtitkára, aki a Mocsáry Lajos Alapítvány, a nemes magyar célok megvalósításának támogatója volt, azután Böjte Csaba atya és Bayer Zsolt, akit nem is olyan régen kitiltottak Romániából. /Tamási Attila: Hit és megmaradás. Hatszáz év Koltó első írásos említésétől. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), jún. 10./2005. szeptember 28.Csáky Zoltán az 1992 karácsonyán elindult Duna Televízió egyik legismertebb alapító személyisége. Fiatal tévériporterként még a bukaresti televízió magyar adásában dolgozott. Csáky Zoltán, a Duna Tévében főmunkatársa az elmúlt héten az árvízről forgatott dokumentumfilmet ezen a vidéken. Elmondta, hogy szülei a háború végén Magyarországra menekültek, ő Sümegen született. Azonban ott nem érezték jól magukat, hazajöttek az ötvenes évek elején. Csáky Zoltán Marosvásárhelyen végezte a Bolyai Farkas Kollégiumot, majd Kolozsváron a Babes-Bolyai Egyetem magyar-történelem szakát. A kolozsvári Szabadságnál, majd a marosvásárhelyi Vörös Zászlónál dolgozott. 1970-ben indult a bukaresti televízió magyar nyelvű műsora, s akkor Bodor Pál odahívta őt. Csáky Kaláka című műsorában Kányádi Sándor, Farkas Árpád is szerepelt. A magyar adás 1984-ben megszűnt, Csáky a rádió magyar adásához került. Később ez is megszűnt, őt pedig 1986-ban Nyárádszentmártonba a tsz-ben cséplőfelelősnek tették meg. 1989 februárjában áttelepült családjával Magyarországra. Először munkás volt, majd felfigyelt rá Chrudinák Alajos, a Panoráma főszerkesztője. 1989 őszén a Kossuth Rádióhoz került, 1990 februárjában pedig már Csáky filmezte a gyertyás-könyves felvonulást Marosvásárhelyen. Azért a háromrészes, Jelentés Erdélyből című filmjéért a Magyar Televízió akkori elnöke, Nemeskürthy István egyéni nívódíjjal tüntette ki. Ahogy elindult a Duna Televízió, Csoóri Sándor és Balogh Júlia odahívták. Számára legemlékezetesebbek a nemzeti ünnepek közvetítései voltak. A Duna Tévé kezdte meg először, hogy március 15-én vagy október 23-án élőben közvetített az elszakított területekről. A másik, amit nagyon szeretett, de sajnos megszűnt, a vetélkedők. Október 23-án közvetítették ezeket: összegyűjtötték a budapesti, határon túli és nyugati magyar kollégiumokat és irodalmi-történelmi vetélkedőt készítettek. Csáky a Heti Hírmondónak alapító főszerkesztője. Jelenleg nincs önálló műsora. Szeretné folytatni a Hagymakupolás honfoglalást, mert az ortodox egyház már ingatlanokat, földeket vásárol meg, forgatókönyvszerűen valósítják meg stratégiájukat, Székelyföld elfoglalását. Fel kell figyelni arra, hogy a mindenkori bukaresti kormányok az ortodox egyháznak épületet adnak, ingatlanokat, területeket vásárolnak. Az expanzió folytatódik. /Katona Zoltán: „Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak” = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 28./2009. december 21.1989. december 23-án Kolozsváron a magyar értelmiségiek a Hívó szót fogalmazták, 24-én pedig kimondták a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács megalakulását (már két napja piacon volt az új lap, az Igazság helyett a Szabadság), de Tőkés László még Szilágymenyőben volt. Szilágymenyőben termett a Chrudinák Alajos vezette budapesti tévéstáb. Most, a húsz éves évforduló alkalmából a Duna TV-ben vetített dokumentumfilmek idézték fel az eseményeket. Kós Anna Bukarestben, 2009-ben szerkesztett tévéfilmje szekus-megfigyelésekkel, tiltakozó aláírásokkal Szőczi Árpád filmje a kanadai indíttatású Tőkés-interjú megszületéséről /A Drakula árnyéka című film/. Az RMDSZ kormányban való részvételét, az államelnök-választási kampányban határozottan az ellenzéki koalícióhoz csatlakozott RMDSZ-álláspont gyökeres megváltozását a magyar szavazók jelentős hányada bizonyára döbbenten veszi tudomásul. (A román médiahangok közül az egyik legdurvább a Mesagerul de Cluj vezércikke: Liviu Alexa főszerkesztő Basescu várható nehézségeit ecseteli az államvezetésben, amit a PD-L-hez átálló RMDSZ, „az örök politikai kurva” szerinte nem igazán segíthet megoldani.) – A romániai magyaroknak pedig ki biztosít (hatna) több autonómiát? Az majd elválik. /Kántor Lajos: Kolozsvári néző – 2009. december (3). = Szabadság (Kolozsvár), dec. 21./2011. május folyamán�?rtekezés a Határon Túli Magyarok HivatalárólBálint-Pataki József Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án Neve több volt, mint áruvédjegy- a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményrõl címmel tartott értekezést. Elõadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük. Neve több volt, mint áruvédjegy (szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményrõl) A X. Jakabffy konferencia* szervezõjének tett vállalás szerint az elõadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményrõl, melynek neve - remélem hinni, hogy nemcsak szerintem - több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás elõkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelõs magyarságtudata tette lehetõvé. Olyan kormányhivatalként mûködött, mely öt egymást követõ kormányzat alatt, a természetesnek tekinthetõ hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntõ mértékben, éppen neki köszönhetõen, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelõ intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta. Hogy ezt megtette, abban a felelõsség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelõsök sokkal szélesebb körben keresendõk. E döntés elõkészítésében, konok és kitartó következetességgel közremûködtek sokan Magyarországon - egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplõje, szereptévesztõ szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt- a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erõire gondolok, hisz ez értelemszerûen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthetõ. Igen, azoknak a szomszédos államokban élõ egyes magyar közszereplõknek a felelõssége jut eszembe, akik, - ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nõttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra - a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát. Több mint jelzésértékûnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentõsebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezetõ: Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának -n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetõje pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna. (Info Rádió 2006. június 13.) �?rdemes, bár kissé keserû visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntetõ, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetébõl, a VMSZ-bõl kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és �?j Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁ�?RT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendõkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy elõadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem - bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila másolás után rohanok -, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon. I. Az elõzményekrõl: Csak látszólag kezdem messzirõl, de fontosak az elõzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelõtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvõ nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül: - nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelõssége az egyetemes magyar nemzet iránt; - nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; - nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; - Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye. Miért gondolom így? A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés címû tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebbõl származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkõ Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernõ, Raffay Ernõ, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán - viszonylag hamar - bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelõsségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer - melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán. A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erõteljes megjeleníthetõségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon - talán elég erre vonatkozóan idézni Szûrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka -'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyûlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-tõl HTMH, A határon túli magyarságért Alapítvány, melyrõl még Németh Miklós kormánya 2013. december 17.Az első Panoráma-interjú Tőkés Lászlóval„Romániában ma az az igazán bátor ember, az az igazi hazafi, aki képes lerombolni a hallgatás és a félelem rettenetes falát. Aki szembeszáll a népnyúzó ordas eszmékkel és az embertelen gyakorlattal. A szomszédunkban románok és magyarok törik át a hallgatás falát, és tárják a világ elé egyéni és kollektív jogfosztottságukat, megaláztatásaikat. Ilyen bátor és tiszta ember Tőkés László, 37 éves erdélyi református lelkész, aki szembe került Ceausescu diktatúrájával, országpusztító politikájával, és ennek következtében az erdélyi református egyház vezetőségével, amely – nyilván félelemből – kiszolgálja a hatalmat, és az elnyomással szemben nem nyújt védelmet lelkészeinek és híveinek." Chrudinák Alajos, Magyar Televízió, Panoráma, 1989. december. Erdély.ma 2013. december 17.A második Panoráma-interjú Tőkés Lászlóval„Önfeledt öröm, félelemmel megkeserített győzelmi mámor. Mert az emberek – sajnos okkal – még mindig félnek a menekülő titkosrendőröktől, a Securitate halálbrigádjaitól, amelyek utóvédharcot folytatva öldökölnek szerte az országban. De nem kevésbé veszélyes most az önbíráskodás, a lincshangulat. A marosvásárhelyi főtéren például a tömeg a Román Kommunista Párt megyei első titkárát véli felfedezni..." Chrudinák Alajos, Magyar Televízió, Panoráma, 1989. december. Erdély.ma 2014. december 15.Tőkés: nem volt törvényszerű a Ceausescu-diktatúra bukásaA román diktátor bukásához vezető temesvári népfelkelés elindítója az MTI-nek adott interjúban úgy vélekedett, a kedvező környezet csupán elősegítette, hogy „spontán és öntörvényű" harca – melyben temesvári gyülekezetét is maga mellett tudhatta – sikeres legyen. Tőkés László szerint csak az utókor számára tűnhet úgy, hogy a temesvári népfelkelés által „egy kelet-közép-európai történelmi folyamat és szükségszerűség teljesedett ki Romániában is". Az események teljében az a lehetőség is reálisnak tűnt, hogy Románia és esetleg Albánia meg Bulgária „kivételként fogja erősíteni a szabályt" az átalakulásokban. Hozzátette, arról pedig nem is álmodott, hogy éppen az ő ellenállása vezet el a Ceausescu-diktatúra bukásához. „Még 1989. december 17-én, az elhurcolásom előtti utolsó órában sem gondoltam erre" – tette hozzá a jelenleg európai parlamenti képviselőként tevékenykedő lelkész. Tőkés László nem tartotta helyesnek, hogy a romániai forradalom szikrájaként szokták emlegetni. „Az a megközelítés, hogy kipattant a szikra és felrobbant a puskaporos hordó, nagyfokú esetlegességet feltételez" – mondta. Arra emlékeztetett, hogy hosszú érlelődési folyamat vezetett a népfelkelésbe torkolló temesvári ellenállásba. Mint ahogy felelevenítette, diákkora óta részese volt annak a szervezkedésnek, amely a kommunista hatalom egyházakra és a magyarságra nehezedő nyomásáról próbálta lerántani a leplet. „Tiltakozó dokumentumokat, helyzetfelméréseket készítettem, szamizdat folyóiratot adtunk ki" – sorjázta a szervezkedés részleteit a lelkész. Hozzátette, hogy a szervezkedésnek Ceausescu falurombolási terve adott erős lendületet. Tőkés László temesvári ellenállásának újszerűségét abban látta, hogy az istentiszteletek végén tartott szószéki hirdetésekkel harca minden részletébe beavatta a gyülekezetet. „A Securitaténak nem is kellett nyomoznia a nézeteink, a szavaink, a cselekedeteink után, mert én magam tettem nyilvánossá mindent. Olyanfajta nyilvánosság jött létre Temesváron, amellyel szemben a titkosszolgálat tehetetlennek bizonyult" – magyarázta. Hozzátette, a temesvári nyilvánosság 1989 májusától a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorán, majd 1989 júliusától a Magyar Televízió Panoráma című műsorán keresztül öltött nemzetközi jelleget. „A magyarországi sajtó akkor már egyre többet engedett meg magának. Győri Béla rádiós szerkesztő és Chrudinák Alajos televíziós szerkesztő személyében két fontos médiatámogatogatóm akadt. Ők hónapokon át partnerekként vállalták fel a temesvári ellenállás ügyét, és a legelképesztőbb bravúrok és cselek révén szereztek nyilvánosságot a temesvári ellenállásnak. Ez aztán továbbsugárzott Nyugat felé, eljutott az egyházi szervezetekig, a nemzetközi fórumokig" – idézte fel a lelkész. Tőkés László nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy az eseményeket a titkosszolgálatok is befolyásolták. Hozzátette, ő csak a román titkosszolgálat, a Securitate jelenlétét érzékelte, mely minden eszközt bevetett, csak hogy elhallgattassa. „A harcunk a miénk volt, és hogyha ebbe bele is szóltak titkosszolgálati tényezők, azok nem előidézői, hanem kedvező körülményt teremtő tényezői voltak a mi öntörvényű, spontán fellépésünknek" – fogalmazta meg. Hozzátette, a húszezer oldalnyi vele kapcsolatos román titkosszolgálati aktának az áttanulmányozása sem késztette olyasmire, hogy átértékelje a '89-es történetét. „Akiket harcostársnak hittem, de a dokumentumok szerint az ellenfél szolgálatában álltak, csak nehezítették a küzdelmünket, de nem akadályozhatták meg" – jelentette ki. Tőkés László a kommunista hatalmi struktúrák továbbélésével magyarázta, hogy a személye körül 1989-ben kialakult példátlan temesvári román-magyar összefogás után mára magyar nacionalistaként, a románok ellenségeként tekint rá a román társadalom nagyobbik része. A régi rendszer erőinek a ténykedését látja amögött is, hogy szociáldemokrata politikusok kezdeményezték az 1989-es szerepéért megítélt román állami kitüntetése megvonását. E kitüntetés megvonását javasolta az államfőnek a kitüntetettekből alakult becsületbíróság is. Hozzátette, minden bizonnyal Klaus Iohannis államelnöksége idején születik jogerős ítélet a becsületbírósági határozat ellen indított perében. „Klaus Iohannis államelnökségének a fokmérőjéül is szolgálhat, hogy mi történik ebben az ügyben. Ha Iohannis a becsületbíróság javaslata alapján megvonja a kitüntetést, egyértelmű, hogy tovább folytatódik az a felemás romániai átalakulás, amelynek az ország népe eddig inkább kárát, mint hasznát látta" – értékelte az MTI-nek adott interjúban Tőkés László. MTI Erdély.ma 2014. december 18.A becsületesség és kitartás napjaiSzámtalan eset szemlélteti, hogy a történelem sűrűjébe kerülő emberek egy része alig tehet róla, hogy nagy pillanatok nagy tanújává vagy egyenesen alakítójává vált. Gazda Árpád újságíró sem tartja magát hősnek, ám miközben nem tagadja, hogy időnként nagyon félt, ma is jó érzéssel eleveníti fel a becsületesség és kitartás napjait. „A temesvári események tanulságaként mostanában leginkább az jut eszembe, hogy soha nincs vesztett ügy. Mert ha volt reménytelen helyzet, a temesvári napok egyértelműen azok voltak. Tőkés László és a körülötte lévő néhány ember azonban a lelkiismeretére és a szívére hallgatva, nem pedig előnyöket és hátrányokat mérlegelve ment előre a megkezdett úton, és lám, meglett az eredménye.” Tháliától rádióig Hogy ez az út a Ceauşescu-rendszer bukásához vezet, csak akkor tudatosodott a szereplőkben, amikor már bekövetkezett a bukás. Gazda Árpád szerint egyszerűen tisztességes, jó dolgokat akartak csinálni, amit a rendszer nem akart engedni. Számára a reformáció ünnepére 1988 őszén összeállított Dsida-előadással – amelyben a Thália Egyetemi Színpad néhány tagja is részt vett – kezdődött az a történet, amelynek során Tőkés László környezetébe sodródott, majd maradt. Egészen pontosan az előadás adventi megismétlését tartotta megengedhetetlennek a hatalom, a helyzetet pedig Szilágyi Zsolt – Tőkés László mai kabinetfőnöke, az EMNP korábbi államelnökjelöltje – temesvári garzonlakásában összegyűlve tárgyalta meg nyolc tháliás. Az igazi tét az volt, hogy vajon negatívan befolyásolja-e a Thália jövőjét az esetleges engedetlenség. „Demokratikus úton, szavazattal 6:2-arányban határoztunk úgy, hogy lesz második előadás.” Esti egyetemre járó munkásként, templomba járó emberként ismerkedett meg Gazda Árpád a fiatal Tőkés László lelkésszel. „Hozzá szinte bármikor be lehetett térni, leülni, jókat beszélgetni a világ dolgairól. Nekem, az akkor nemrégen nagyvárosba kerülő, nyiladozó értelmű és érdeklődésű embernek nagyon fontosak voltak ezek a lehetőségek. Egymást vittük oda hozzá, így alakult az a mag, amely László ösztökélésére összerakta ezt a Dsida-előadást.” Az adventi fellépés valóban a Thália időleges betiltásához vezetett, és e botrány kapcsán hangzott el 1989 májusában első ízben Tőkés neve a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című adásában. A meghurcolt diákok védelmezőjeként a lelkész levelet írt Papp László püspöknek, akinek válasza azonban durván elutasító volt, amelyben megrója lelkészét, hogy templomi szereplésre használta fel a diákokat. Elevélváltást olvasták be a rádióba, innen kezdődött Tőkés személyének magyarországi mediatizálása. A lelkész környezetében lévők természetesen tudtak Tőkés egyéb közéleti szerepvállalásairól is, hiszen az ő temploma igazi közéleti fórumot jelentett. Gazda szerint épp abban rejlett Tőkés forradalmisága, hogy semmiből nem csinált titkot. Az istentiszteletek végén a hirdetések címszó alatt beszámolt a gyülekezet tagjainak arról is, hogy az esperesi ülésen nyilatkozatot fogadtak el a falurombolás ellen, vagy éppen két nappal korábban beidézték a Szekuritátéra, ahol erre és erre próbálták rávenni. A Szekunak minden bizonnyal gondot jelenthetett ez az általános beavatás, hiszen gyakorlatilag lehetetlen volt azonosítani, ki juttatja ki az információkat a Magyar Rádiónak a több száz templomba járó közül. „A nyilvánosság eszközének tudatos alkalmazása mellett sok információt vissza is tartott, bizonyára azért, hogy szélsőséges helyzetben ne sodorjuk bajba sem őt, sem magunkat. Így például nem tudtunk a Panoráma-interjú elkészültéről, de arról sem, milyen módon jutnak ki a vele kapcsolatos információk külföldre. Később, amikor napokon keresztül vertek és vallattak a rendőrségen, majd a börtönben, szinte hálásan gondoltam erre az óvatosságára.” Egy kilakoltatás tanúi A temesvári parókiáról való elhelyeztetése után Tőkés László tulajdonképpen illegálisan maradt a gyülekezet lelkésze. Furcsa dolgok következtek, érkezett például az új lelkész istentiszteletet tartani, ám Tőkés öt perccel hamarabb megkezdte azt, már a szószéken állt, amikor utódja belépett a templomba. Felszólították a parókia elhagyására, amit elutasított, ebben az ügyben aztán bírói határozat született a kilakoltatásról, amelynek határidejét 1989. december 15-ében szabták meg. A december 10-i istentiszteleten Tőkés hívta a gyülekezetet, hogy legyen tanúja a kilakoltatásnak. „December 13-án megfenyegetett a Szekuritáté. Két hete már nem lehetett bejutni Tőkéshez, valaki viszont élelmiszercsomagot akart általam bejuttatni a házba. Sikerült is, de csak nagy konfliktus árán. Ahogy az épülethez értem, az ott parkoló autóban figyelő szekusok visszaráncigáltak az utcára, kiabáltak velem, igazoltattak. Akkor viszont megjelent az ablakban Tőkés Edit, aki velük kezdett kiabálni, hogy hagyjanak békén. Visszaültek a kocsiba, én meg feldobtam a zsákot az ablakba. Megfenyegettek, hogy ezt még megkeserülöm. Másnap, december 14-én a munkahelyemen kerestek, de én az egyetem miatt előzőleg fizetés nélküli szabadnapot vettem ki arra a napra, így nem találtak ott.” Gazda nem tartozott az elsők közé, akik december 15-én a paplak elé érkeztek. Tőkés időről időre megjelent az ablakban, megköszönte a szolidaritást. A tömegben egyszer csak megjelent másodmagával Temesvár polgármestere, hogy tárgyaljon a lelkésszel. A bent elhangzó mondandók hitelességét igazolandó néhány embert magukkal is vittek a lakásba, közöttük volt Gazda Árpád is. „Tőkés életkörülményei felől érdeklődtek, majd megígérték, hogy beüvegezik az ablakokat, hozatnak fát, orvos láthatja a várandós Tőkésnét. Cserébe azt kérték, hogy László küldje haza az embereket. Mire ő azt válaszolta: a tömeg csak akkor megy el, ha eltekintenek a kilakoltatástól. Estére ugyan kiürült a tér, másnap én már korábban visszamentem, rögtön bementem a lelkészi lakásba, és az egész napot ott töltöttem.” Börtön után, tévé előtt A Tőkés melletti szolidaritás december 16-án alakult át rendszerellenes tüntetéssé, a Ceauşescu-ellenes szlogenek azonban aggódással töltötték el a bentlévőket. „Azt hittük, szekusprovokációról van szó, s a kilakoltatási ügy könnyen rendszerellenes izgatási üggyé változhat.” Éjjel kettő körül határozták el, hogy megpróbálnak pihenni, a Tőkés-házaspár már két napja nem aludt, iszonyú fáradtak voltak. Előtte még megbeszélték, hogy ha megpróbálják rájuk törni az ajtót, felmenekülnek a templomba. „Ahogy elkezdődött az épület ostroma, egy létra segítségével menekültünk fel a sekrestyébe, Lászlóval, a feleségével és a sógorával, de elég hamar betörték a templom ajtaját, és elvittek bennünket. Már a kisbuszban elkezdtek verni, ez folytatódott a Szekuritaténál, ahol néhány katona vert tovább. Meglepően hangozhat, de nem fájt a verés. Ma sem tudom, miért nem: a magas adrenalinszint miatt, vagy a hit segített, hogy igazam van, én állok a jó oldalon. A 19-i nap volt a legnehezebb, akkor tíz órán keresztül vallattak, vertek és fenyegettek, hogy innen kezdve ilyenek lesznek a napjaim. Akkor nagyon féltem, hogy ilyen körülmények között meddig bírom még, elérkezik-e az a pillanat, amikor már olyat is kimondok, amit nem akarok.” A maratoni vallatás után visszavitték a szobába, közben megkérdezték: mit akarsz, Magyarországra akarsz menni? „Végigfutott rajtam: 18 év börtönbüntetés vagy Magyarországon élni. S akkor azt mondtam, hogy igen, mennék. Visszavittek a szobába, lefeküdtem, s miközben rettegtem a további verésektől, a lelkiismeretemet is bántotta, hogy azt mondtam, ki akarok menni Magyarországra. Én, akit úgy neveltek, hogy itthon kell megtalálnom a boldogulásomat, megfutamodok. Ezt éreztem, és patakzottak a könnyeim...” December 20-án változott a börtönőrök hangneme, a délutáni órákban már az is elhangzott, hogy talán kiengedik. Este aztán rabszállító autóval harmincas csoportokban kivitték a börtön utcájának végén lévő körforgalomig, s ott szabadon bocsátották őket. „Hazamentem, bekapcsoltam a magyar tévét, épp a Panoráma ment, amelyben Chrudinák Alajos tárcsázott valakit Temesvárról, aki beszámolt a helyzetről. Csalódásként értem meg, hogy még mindig csak Temesváron zajlanak az események. Úgy döntöttem, hazamegyek Kovásznára.” A vonat 21-én reggel kigördült a temesvári nagyállomásról, majd megállt a kisebbik, déli állomáson. Hét szerelvény vesztegelt ott, tele dorongokkal felfegyverzett oltyánokkal, akiket a temesvári huligánok szétverésére hoztak. „Lehúzták az ablakokat, mi van Temesváron, érdeklődtek, mi meg elmondtuk nekik, hogy szó sincs huligánokról, forradalom van. A Ceauşescu-házaspár elmenekülését már én is otthon, Kovásznán néztem a tévében.” Csinta Samu Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. december 22.Menyőből az angyal„Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt” – Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az 1989-es rendszerváltó események kirobbantójával. – Az 1989-es romániai forradalmat megelőző temesvári szimpátiatüntetés egyik emlékezetes fényképén Tőkés László a parókia ablakából az utcán összegyűlt tömeghez beszél. Emlékszik még, mint mondott az embereknek? – Óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. Az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hogy lássák, jól vagyok, minden rendben. A december 15-ére meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen akkora tömeg gyűlt össze a templom előtt, hogy az egész városban futótűzként terjedt a hír: valami történik. A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, mert ekkora tömegre nem számítottak. Az elzárt épületből nem jöhettem ki, viszont az ablakon át, a rendőrök feje fölött beszéltem az amerikai nagykövetség másodtitkárával, Denis Currierrel: angolul tájékoztattam a helyzetünkről, mire a rendőrök és a Szekuritáté emberei azonnal elvitték őt a helyszínről, és kiutasították a városból. Ez a pillanat dühítette fel az embereket, és a tömeg elkergette a rendőröket, akik akkor még meglepő engedékenységgel távoztak. A szimpátiamegmozdulás aztán hamarosan rendszer- és Ceauşescu-ellenes tüntetéssé változott. – A két hónapos teljes bezártság és ostromállapot után a rendőrök távozásával felcsillant némi remény? – Pénteken este a város polgármestere személyesen is eljött a parókia elé, és az utca kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és az ablakszemeket kicserélték. Kéréseinkre ez volt az egyetlen kézzelfogható válasz. A másnap is folytatódó szimpátiatüntetésen viszont egyre több gyanús arc jelent meg, akik hátulról tüzelték a tömeget. Valószínűleg a Szekuritáté emberei voltak, akik arra próbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, merthogy benn vannak a szekuritátés ügynökök. Az ördögi terv az lehetett, hogy a békésen tüntető tömeg erőszakos behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra. Bentről több presbiter is elbarikádozta az ajtót: az összecsődült tömeg nem akart hinni nekem, hogy az épületben nincs egyetlen szekus tiszt sem. Azon csodálkoztak, miért vagyok annyira nyugodt. – Valóban nyugodt volt? – Drámai pillanatok voltak, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Hosszú hónapokon át tartó kihallgatásokkal, hatósági zaklatásokkal a hátunk mögött már hozzászoktunk a helyzetünkhöz. Tudtam, hogy a temesvári kilakoltatásomat kimondó végleges bírósági döntés ellen nincs apelláta, így elfogadtam: jöjjön, aminek jönnie kell! Minden alkalommal megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket: nem akartam annak a felelősségét vállalni, hogy miattam tartóztassanak le embereket. A gyülekezet tagjait sem ellenállásra buzdítva hívtam az istentiszteletre, hogy szemtanúként vegyenek részt a kilakoltatásunkon, mindössze azt akartam, hogy némán tüntetve lássák, mire képes a kommunista hatalom. – A parókiához közeli főúton egy villamos megállításával elkezdődő rendszerellenes tüntetés a parókia előli békés szimpátiatüntetésből indult. Nem érezte szükségét, hogy ön is csatlakozzon a tüntetőkhöz? – Sokan szerették volna, hogy álljak a tömeg élére, és együtt vonuljunk a városháza és a pártbizottság elé. Én viszont épp a több hónapos meghurcolásunk okán láttam azt, hogy az államhatalmi szervek mindenért a magyarokat teszik felelőssé, ezért nem akartam megadni nekik az elégtételt, hogy magyar ember álljon a menet élére. A templomot kellett védenünk, az volt a mi menedékünk. A kitartó gyülekezet – 1986-ban került Temesvárra segédlelkésznek Peuker Leó pap mellé. Jött a falurombolás elleni aradi tiltakozás 1988 őszén és tucatnyi egyházi rendezvény, amelyek révén szálka lett a rendszer szemében. Mi adta ehhez a hátteret? – Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt. Amikor Papp László nagyváradi püspök 1989. április elsején tudomásomra hozta, hogy áthelyez Szilágymenyőbe, nem azért nem akartam a Szilágyságba menni, mintha nem szerettem volna menyői pap lenni, hanem a püspök törvénytelen és önkényes döntését nem tudtam elfogadni. Peuker Leó halála után maga a püspök ígérte meg, hogy nem gördít akadályokat a gyülekezet általi megválasztásom elé, ezzel szemben a Szekuritáté bábjaként mindent elkövetett eltávolításomért. A gyülekezet közben több száz aláírást gyűjtött az érdekemben, a hívek engem akartak lelkésszé választani. Peuker Leó halálával lezárult egy békepapéra az egyházközség életében. Az 1986-os 30-40 fős templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott. A következő években már ötször több fiatal konfirmált, összegyűjtöttük az elkallódott gyülekezeti tagokat, egymást érték az egyházi rendezvények, pezsgett a gyülekezeti élet. Miközben elődöm kifüggesztette Ceauşescu képét az egyházi irodában. – A presbitérium tagjai hogyan tűrték elődje megalkuvását? – Valóban érdekes jelenség ez. Ha az emberek tisztán látnak, azonosulni tudnak egy üggyel és céltudatosak, nehéz őket eltántorítani. A 36 tagú presbitérium hamar megtapasztalta, hogy létezhet igazi gyülekezeti élet is, nemcsak az, amihez ők addig hozzászoktak. Látták, hogy vasárnapról vasárnapra kétszer annyi ember jön el a templomba, mint ahány ülőhely van. Ez a hatalmas újdonság meggyőzte őket arról, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. A gyülekezeti élet fellendülésével a presbitérium mintha kicserélődött volna. Amikor tudomást szereztek a falurombolás elleni tiltakozásról vagy 1988-ban, a reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekuritátés hercehurcáról, egy emberként álltak mögém. – Mire számított? Hitt valamiféle változásban Romániában? – Azt nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható. Igaz, hogy abban az időben már zajlottak a rendszerváltó folyamatok szerte Európában. Amikor az osztrák–magyar határon megszervezett páneurópai piknikre hívtak, csak üzenetet tudtam küldeni, mert kiutazási engedélyt nem kaptam. Sütő Andrást idézve írtam: maradunk, másként nem tehetünk. A falurombolási terv elleni egyházmegyei kezdeményezés után ugyanis már nem volt visszaút, csak előre lehetett menekülni. Később derült ki, hogy 18 egyházmegyében nyomozott velem kapcsolatban a Szekuritáté: minden olyan szál érdekelte őket, ami a Tőkés családdal kapcsolatba hozható. Ebben a helyzetben számomra létfontosságúvá vált a gyülekezet támogatása, nélküle elveszett ember lettem volna. A Szekuritáté módszerei – A gyülekezet hogyan védhette volna meg, ha a Szekuritáté likvidálni akarja? – Isten után, akinek a gondviselésében bíztam, és igéjét hirdettem, a nyilvánosságban bíztam leginkább. Arra törekedtem, hogy minden igehirdetésemmel kitartásra biztassam az embereket. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem. Az istentisztelet utáni hirdetések műfaja egyféle fórummá nőtte ki magát. Hétről hétre minden vasárnap elmondtam a híveknek, hogy mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behivatott a Szekuritáté. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél nyilvánosságot kapott a templomban: a hiteles információ politikai erőteret jelentett a gyülekezetben. Persze, nagy volt a Szekuritáté döbbenete, amikor rájöttek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra szakosodott rendszerben épp a szószékről sikerül megbontania egy református lelkésznek a hallgatás falát. A később feltárt szekuritátés iratcsomókból kiviláglik a szekus tisztek dühe és zavarodottsága, hiszen minden velem kapcsolatos titkuk nyilvánosságra került. De a nagyobb nyilvánosságnak is óriási szerepe volt. Két fontos „médiatámogatóm” akadt 1989 nyarától: a Chrudinák Alajos vezette Panoráma műsor a Magyar Televízióban és a Győri Béla által irányított Reggeli újság a Magyar Rádióban. A hatóságokat a nagy sajtónyilvánosság tartotta sakkban. – Egyik kedvenc presbitere, Újvárossy Ernő gyanús körülmények között bekövetkezett 1988. szeptemberi halála azonban figyelmeztetés volt: a Szekuritáténak más eszközei is vannak. Ez nem rémisztette meg a gyülekezetet és a presbitériumot? – Újvárossy Ernő halála megdöbbentette a gyülekezetet. A temesvári Vadász-erdőben találták meg holttestét. A Szekuritáté őt is többször behívatta, vallatta, mert mindig tagja volt annak a küldöttségnek, amelyik hol a püspöknél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a helyi városvezetőségnél és a pártbizottságnál járt az érdekemben, meghiúsítandó az áthelyezésemet Szilágymenyőbe. Építészmesterként ő vezette az egyházi épületünk alagsorában az új gyülekezeti terem kialakítását, illetve a templom bővítését egy új karzattal. A püspök feljelentésére mindenféle ellenőrzéssel viaskodtunk, mindenért büntettek, Újvárossyt pedig kiemelten is figyelték. Zárt koporsóban adták át a családjának a temetés előtt, nem nézhette meg senki a hozzátartozók közül a holttestet. A hivatalos verzió szerint mérget vett be, azaz öngyilkosságot követett el. A család nem mert kérni hivatalos vizsgálatot, erre nem is lett volna lehetőség. Nagy valószínűség szerint megkínozták, annak következtében halt meg. Temetése hatalmas néma, rendszerellenes tiltakozás volt 1989 őszén. – Újvárossy esete mennyire volt figyelmeztetés, hogy mindez Tőkés Lászlóval és a többi presbiterrel is megeshet? – Egyértelműen figyelmeztetés volt. Ez késztetett arra, hogy szűkebb körben minden lépésemet egyeztessem. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt, rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter személyautójának gumiabroncsát. Az utolsó két-három temetésre csak taxival mertünk elmenni. Decemberig a családtagjaim – szüleim, testvéreim – felváltva velünk voltak. Kívülről a parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Szekuritáté: decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-be járni. Ezt megelőzően, novemberben még megpróbálkoztak egy gyilkossági vagy megfélemlítési kísérlettel. Az este 6 órai kapuzárás után négy maszkos, késekkel felszerelkezett férfi hatolt be az épületbe. Bizonyára ők lepődtek meg a leginkább, amikor kiderült, hogy rajtunk kívül a házban tartózkodott egy házaspár is. A várandós feleségem a hároméves kisfiunkkal hátramenekült, engem meg a földre tiportak, késsel megsebesítettek. A házaspár jelenléte azonban teljesen elbizonytalanította őket, tanúkra nem számítottak. Amikor elmenekültek, és a szomszédokhoz rohantam, hogy tárcsázzam a rendőrséget – nekünk akkor már hónapok óta nem működött a telefonunk –, kiderült, senki nincs otthon. A Szekuritáté ilyen-olyan indokkal arra az estére mindenkit eltávolított otthonából, az utca teljes sötétségbe borult, áramszünet volt. Feljelentésünkre azt a választ kaptam, hogy a támadást magunk terveltük ki magunk ellen, hogy felhívjuk a világ figyelmét. – Rokonai, barátai – akik mindvégig ön mellett álltak – hogyan jutottak be a parókiára? – Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Édesapámat például hazaküldték a temesvári vasútállomásról az unokájával: azt mondták neki, az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, felültették az első visszainduló vonatra, egy milicista kísérte őket haza. Később mégis fel tudott keresni, mert személygépkocsiban csempészték át Kolozsvárról Temesvárig rémregénybe illő körülmények között. A temesvári barátokkal december 10-én a szomszédban megtartott Judit-napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is. Temesvárról Szilágymenyőbe – Ez volt tehát a vég kezdete... – Tele voltunk félelemmel, de el voltunk készülve mindenre. Akkor már nem volt tűzifánk, nem vásárolhattunk semmit. Úgy ettünk, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek elárasztották az úrasztalát csomagokkal. A templomajtó előtt mindenkit igazoltattak, és akit beengedtek istentiszteletre, felírták a nevét. A kilakoltatást azonban elkerülni már nem lehetett. A 15–16-án lezajlott szimpátiatüntetés utáni este úgy készültünk a vasárnapi istentiszteletre, hogy bármi megtörténhet. És vasárnap hajnalban meg is történt: nagy csapat rendőr és civil ruhás szekus tört be a házba, amelyet hét presbiter – köztük Gazda Árpád – őrzött egész éjszaka. Itt már nem volt mit tenni. A presbitereket a milíciára hurcolták, engem a feleségemmel együtt külön-külön kihallgatásra vittek. Pirkadat előtt úgy dobáltak be mindent egy konténerbe, hogy a kamra tartalma a székekkel és a táskarádióval együtt került a közös kupacba. Nem tudtuk, hova visznek: börtönbe vagy kivégzésre? Két Daciába pakoltak be rendőrök közé, a hátsó ülésre. A megyehatárokon új rendőri kíséret vett át, így érkeztünk meg délután kettőkor Szilágymenyőbe. A feleségem nem vehette be a gyógyszereit, én véresen, házipapucsban utaztam. – Jutott-e bármilyen információhoz, hogy mi történik az országban? – Az első híreket a táskarádióból hallottuk valamikor késő este, miután a szobában, a kupacba pakolt holmik között nyugovóra tértünk. Senki nem szólhatott hozzánk, a megrémült falubelieknek nem engedték meg, hogy a közelünkbe lépjenek. Másnap reggel a községközpontban, Szilágyszegen kezdődött a kihallgatás. A visszatérő motívum az volt: nyilatkozzam a román televíziónak arról, hogy külföldi kém vagyok, következésképpen az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik. Feltételezésem szerint csak azért nem vertek meg, hogy ha mégis elkészülne a tévéfelvétel, ne látszanak rajtam a verés nyomai. Így ment ez napokon át: reggeltől estig külön-külön vallattak Szilágyszegen a feleségemet és engem. A menyői parókiát közben körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A faluban mindenki meg volt rémülve, a határban egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen. – Vallott bármit is? – Nem azt, amit ők szerettek volna, mert december 20-án elfogyott a szekuritátés tisztek türelme. Aznap este Ceauşescu beszédet mondott a tévében. A feleségemet egy szekus kísérte haza a paplakra, ott kellett az ő társaságában végighallgatnia a huligánokról és az engedetlen papról szóló elnöki állásfoglalást. A községházán ezt nekünk is meg kellett hallgatnunk vigyázzállásban: a rendőrök mindenkit ide gyűjtöttek össze, aki élt és mozgott a helyi milícián és a polgármesteri hivatalban. Utána a szekusok levittek egy terembe, és elmondták: többé ne nézzem őket hülyéknek, mert vége az addig tanúsított megértésüknek, más módszereik is vannak, amivel beismerésre bírhatnak. Mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Tudtam, hogy kínzás következik. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor este. Késő este mégis visszavittek Szilágymenyőbe, másnap meg kezdődött minden elölről. – Semmi jelét nem érezte a változásnak? – December 21-e, csütörtök estig nem mertem arra gondolni, hogy megdőlhet a Ceauşescu-rendszer. A kihallgatás azonban mégis vontatottabban haladt: a rendőrök mintha elbizonytalanodtak volna. Délután érdekes fejlemény történt: elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem történt velem törvénytelenség, civilizáltan és jól bántak velem. Hirtelen annyira kedvesek és jók lettek hozzám, hogy nem tudtam, mire vélni a hangulatváltást. – Vajon ekkor állhatott át az állambiztonság a felkelők oldalára, azaz ezzel vette kezdetét az új hatalom megkaparintása? – A háttérben nyilván történt valami elmozdulás, hiszen az engem vallató Szekuritáté folyamatosan kapott híreket telefonon. Akkor már számítottak arra az eshetőségre is, hogy bukik a rendszer, és igazolniuk kell majd magukat. Az igazi tragikomédia az volt, hogy a községi rendőr felesége főzött egy finom vacsorát, engem is odaültettek a közös asztalhoz, mintha korábban mi sem történt volna. Disznóflekken, csirkehús és szalmakrumpli volt a menü, a tisztek meg úgy társalogtak velem, mintha régóta ismernénk egymást, és én itt vendégeskednék. Másnap reggel már nem jöttek értünk. – Hogyan élte meg a szabadulás pillanatát? – Pénteken egész délelőtt a parókián voltunk. Két falubelinek megengedték, hogy hozzon ételt. Vártunk tanácstalanul, mígnem dél körül bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Csak annyit sejtettünk, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. Meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf désaknai bányamérnök és apósom állított be hozzánk. A régi, kiszuperált Volgát egy liciten vásárolták. Õk voltak az első vendégeink, akiket a falu határában átengedtek a sorompón. Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. Kis sarkítással azt mondhatom, szerda volt az életem mélypontja, csütörtök pedig életem legboldogabb pillanata. Félórán belül megindult a falu, a vidék. Mindenhonnan jöttek az emberek. A szabadság kézzelfogható megtestesülése volt ez, ami többnapos zarándoklattá terebélyesedett. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást. A szabadulás a karácsonyba torkollt. Ottlétünk vezérmotívumává vált a Menyőből az angyal! Makkay József Krónika (Kolozsvár) 2014. december 22.A félelem falának leomlása„Romániában az igazán bátor ember az, az az igazi hazafi, aki képes lerombolni a félelem és a hallgatás falát.... A szomszédunkban románok és magyarok törik át a hallgatás falát, és tárják a világ elé egyéni és kollektív jogfosztottságukat, megaláztatásaikat...” Negyedszázada ezekkel a szavakkal vezette be Chrudinák Alajos a Magyar Televízió Panoráma adásában azt az interjút, amelyet Tőkés László temesvári református lelkész a következő szavakkal kezdett: „Látják, uraim, hogy behívtam magukat ide a templomba, mert nem merünk beszélni... Egyik barátom úgy tudja, hogy még a fürdőszobában is lehallgatókészülék van... Nem merek beszélni, csak a szabad ég alatt... És a templomban sem merek igazán beszélni, mert úgy tudom, hogy az istentiszteleteket direktben lehallgatják... A hallgatás falába miért épüljünk bele mi is? Ez a fal sokkal masszívabb és áthatolhatatlanabb, mint a berlini fal, mondjuk, és úgy érzem, hogy valakiknek ezt a falat meg kell bontaniuk.” Persze, mindez csak mentegetőzés vagy inkább magyarázat volt a szokatlan helyszín, a templom miatt, mert a következőkben dehogyis hallgatott Tőkés László! Ő maga nem először, sokadszorra bontotta meg a félelem és a hallgatás falát. Főleg a falurombolási terv egyházára leselkedő veszélyeiről beszélt, majd az egész erdélyi magyarság felszámolására gőzerővel beindult bukaresti programról rántotta le a leplet. (A híres interjú a YouTube-on ma is megnézhető és meghallgatható.) Tőkés László évekkel előtte magányos protestálóként kezdte, mint annyian mások az aranykorszak irodalmi, művészeti, hellyel-közzel egyházi életében. Hogy aztán 1989 földindulásos esztendejének a vége felé azon vegye észre magát, hogy már nemcsak saját gyülekezetének a hűséges tagjai sorakoztak fel mögéje – mellette álltak ők már évekkel azelőtt, és most, a legnehezebb órákban is – de ahogy az események Temesváron egyik napról a másikra felpörögtek, más felekezetek, sőt többségiek is csatlakoztak. Az egész város, nyomában pedig az ébredező ország. És mihelyt az átlagember is sutba dobja a félelmeit, és megtöri a hallgatását, a diktatúra szúette struktúrái kártyavárként omlanak össze. Mert a diktatúra olyan, mint az autókon a Securit szélvédő ablak: keménynek, ellenállónak tűnik, de már egy repedéstől is pillanatok alatt apró darabokra töredezik össze. A „Ne féljetek!” Bibliából származó híres felhívását legelőször II. János Pál történelminek bizonyult lengyelországi látogatásán intézte az összegyűlt hívek tízezreihez, de szavait nemcsak a hívek, hanem Jaruzelski tábornok még hatalmon lévő katonái is meghallhatták. Akik az 1981-es puccsukat, a Szolidaritás betiltását és a katonai diktatúrát éppen a félelemmel, a küszöbönálló szovjet inváziótól való rettegéssel próbálták – és próbálják mind a mai napig – igazolni. Az orosz medvétől való eléggé általános kelet-európai félelem viszont 1989 során szép lassan elpárolgott. Akkor lett kerek évtizede, hogy rettegett erejét utoljára próbálta demonstrálni. De félelmetes mancsának éles körmei Afganisztánba végleg beletörtek. Annyira, hogy később még Gorbacsovnak is többévi erőfeszítésébe került, amíg az utolsó szovjet katonát is sikerült hazamenekítenie. De ez már 1989-ben, februárban történt, amikor még a világnak sejtelme sem volt arról, hogy a közép-ázsiai hátraarc és kivonulás csak prelúdium, bevezető ahhoz, ami még azon esztendő során Kelet-Európában is viharos gyorsasággal be fog következni. Brezsnyevéknek az afganisztáni kaland utáni esztendőben kellett a moszkvai olimpiát megrendezniük. Egy szimbolikus erejű apróság: az orosz medve afganisztáni garázdákodására a nyugati világ a játékok bojkottálásával válaszolt, noha a moszkvai olimpia kabaláját egy nagyon kedves és barátságos medvebocsban, Misában alkották meg. De, hogy képzavarral éljünk, a derék kis Misa alól akkor még kilátszott a lóláb. Az erőszakos és fizikai megjelenésére is behemót Brezsnyev imázsához eleve reménytelen volt a kedves kis Misát társítani. De Brezsnyev 1982-es halála után három évre Mihail Gorbacsov révén Misánk is sokkal jobban csengő „családnévre”, majd lassan-lassan hitelességre is szert tett. Mármint a szavak és a tettek egységének a hitelére. Ezt a hitelt Misa a máltai találkozón is megerősítette, amikor a kelet-európai országok önrendelkezésének és az emberi szabadságjogoknak a tiszteletben tartását komolyan felvállalta. Szavai hitelét az addigi szovjet, lengyel, magyar, kelet-német, cseh és bolgár változások is garantálták. És ahogy a nagy orosz medvétől való félelem 1989 decemberére – ma már tudjuk, hogy sajnos nem véglegesen, de – elpárolgott, úgy apadt el Romániában is a félelem az agonizáló helyi diktatúrával szemben. A félelem és a hallgatás falát már nemcsak egy-egy mindenre elszánt lelkipásztor vagy a világ változásaira figyelő disszidens értelmiségi, de egyre nagyobb tömegek is bontogatni kezdték. És amikor Temesvár utcái a „Ne féljetek!” román változatát ilyenképpen visszhangozták: „Nu vă fie frică, Ceauşescu pică”, a kocka már el volt vetve. Krajnik-Nagy Károly Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-21
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
